Anthony Robbins idézet

Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.

- Ki maga és honnan jött? - csodálkozott apám.
- Egy barátjuk küldött - válaszolta az idegen - , aki tudja, hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött engem. Kellemes ünnepeket!
- Nem, ezt nem fogadhatjuk el - szabódott apám.
- Pedig kénytelenek - felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.

Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki mással. Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.

Néhány éve újdonsült házasként New Yorkban ért a hálaadás napja. Feleségem búslakodott, amiért nem látogathatjuk meg a családunkat. Rendes körülmények között otthon tölti az ünnepeket, és amerikai szokás szerint elkezdi feldíszíteni a házat karácsonyra, most azonban a szállodában rekedtünk.

- Édesem, fenyőfa helyett miért nem öltöztetjük díszbe az életünket? - vigasztaltam, s elmeséltem neki, mit szoktam csinálni hálaadáskor. - Keressünk olyan helyet, ahol igazán értékelhetjük, amit elértünk, amire képesek vagyunk és amit valóban adhatunk. Gyerünk Harlembe!

A feleségem és az éppen társaságunkban lévő néhány üzletfelem nem lelkesedett túlságosan az ötletért.

- Rajta - unszoltam őket -, menjünk Harlembe, adjunk enni az éhezőknek! Nem a saját nevünkben adakozunk, mert az megalázó. Csak szállítók leszünk. Beszerzünk annyi élelmet, ami hat-hét családnak harminc napra elég. Megengedhetjük magunknak, hát tegyük is meg! Végül is nem a pulykaevésről szól a hálaadás napja, hanem erről: hálát adunk azért, amink van. Induljunk!

Mivel még egy rádióinterjú is várt rám, üzletfeleimet kértem meg, hogy először is kerítsenek egy furgont.

- Képtelenség - fogadtak a rossz hírrel, amikor a stúdióból visszatértem. - Egész New Yorkban nem lehet felhajtani egy fia furgont sem. A gépkocsikölcsönzők mindent kiadtak. Egyszerűen nincs furgon.
- Várjunk csak! - intettem őket. - Az a lényeg, hogy akarunk valamit, és meg is fogjuk valósítani! Cselekedni kell, és kész. Tele van a város furgonnal, csak nekünk nem jutott, hát gyerünk, és szerezzünk egyet!
- De már mindenhová telefonáltunk, és hiába - ellenkeztek.
- Ugyan már! Nézzetek le az utcára! Látjátok azt a sok furgont?
- Látjuk.
- Akkor gyerünk, szerezzünk meg egyet!

Először megkíséreltem kiállni az utcán közlekedő furgonok elé, de aznap megtanultam, hogy ilyen esetekben a New York-i sofőr nem fékez, hanem inkább a gázra lép.

Ezután a piros lámpánál próbálkoztunk. Odamentünk a veszteglő kocsikhoz, megkocogtattuk az ablakot, mire a vezető letekerte, és gyanakodva végigmért bennünket.

- Jó napot! - szólítottam meg. - Mivel hálaadás napja van, szeretnénk élelmet vinni Harlembe, a nélkülözőknek. Odafuvarozna minket?

A sofőr mindahányszor elfordította a fejét, őrült sietséggel felhúzta az ablakot, és szó nélkül elrobogott.

Végül módosítottunk a szövegen. Miután kopogásunkra leereszkedett az ablak, a következőt mondtuk:

- Ma van a hálaadás napja és szeretnénk segítséget nyújtani a hátrányos helyzetű családoknak. Volna szíves elvinni minket abba a hátrányos helyzetű körzetbe, amit kigondoltunk itt, New Yorkban?

Az új változat hatásosabbnak tűnt, de ez sem vált be. Erre elkezdtünk száz dollárt ajánlani a fuvarért. Ezzel már közelebb jutottunk a célhoz, de amint a sofőr meghallotta, hogy Harlembe készülünk, a fejét rázta, és faképnél hagyott.

Körülbelül két tucat esetben vallottunk kudarcot. Üzletfeleim már fel akarták adni a tervet, de én még győzködtem őket:

- A nagy számok törvénye alapján valakinek előbb utóbb igent kell mondania. Kisvártatva megjelent a tökéletes furgon. Azért tökéletes, mert a szokásosnál nagyobb lévén mindannyian beleférhettünk. Odasiettünk, kopogtattunk az ablakon, és érdeklődtünk a vezetőnél:

- Elvinne egy hátrányos helyzetű kerületbe? Száz dollárt fizetünk érte.
- Nem kell fizetniük - felelte a vezető. - Örömmel elviszem magukat. Ami azt illeti, meg tudom mutatni a város legelhanyagoltabb negyedeit - nyúlt az ülés mögé, és előhúzta a sapkáját. Ahogy feltette, szemembe ötlött a felirat Üdvhadsereg. A volánnál John Rondon kapitány ült, a dél-bronxi üdvhadsereg feje.
Ujjongva kászálódtunk fel a kocsira.
- Olyan helyekre viszem magukat, amelyekre nem is gondoltak - ígérte a parancsnok - , de áruljanak el valamit: miért találtak ki ilyesmit?

Elmeséltem neki a történetemet, és hogy azzal szeretném leróni hálámat mindazért, amim van, hogy valamit visszaadok belőle. Rondon kaputány olyan utcákba kalauzolt bennünket Dél Bronxban, amelyekhez képest Harlem Beverly Hillsnek tetszett. Először is megálltunk egy üzletnél, ahol felpakoltunk egy csomó élelmiszert, meg néhány kosarat, annyit, amennyi hét családnak harminc napra elég. Ezután elindultunk, hogy enni adjunk az embereknek. Olyan épületekben jártunk, ahol hatan vannak egy vizeletszagú szobában: önkényes lakásfoglalók villany és fűtés nélkül a tél küszöbén, patkányok és csótányok között. Lesujtó volt szembesülni a ténnyel, hogy itt élnek emberek, ugyanakkor felemelő élményt jelentett, hogy valamicskét jobbíthatunk a sorsukon.

Mindebből kitűnik, hogy bármit elérhetünk, ha elkötelezetten kitartunk mellette, és teszünk is érte. Efféle csodák naponta történnek - még olyan városokban is, ahol, nincs furgon.

/ 2006-ban az ünnepekkor az általa alapított nonprofit szervezet már 2 millió embernek juttattott el élelmiszert 35 országban /