Kertész Imre idézetek

Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek... [Részletek]

Milyen könnyen, sőt előszeretettel választunk magunknak rossz tolmácsot, és mennyire könnyű eltévednünk a nyelvben, amely végül gondolataink torzképét mutatja csak. [Részletek]

Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Én-je, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív... [Részletek]

Mitől félsz, ha tudod, hogy halandó vagy?! [Részletek]

Nem szeretjük, hogy élünk. Nem örülünk neki. Holott nagy kiváltság lehet az élet, ha végül halállal kell megfizetnünk érte. [Részletek]

Néző lettem. És még csak nem is az első sorokból nézelődöm, hanem valahonnan a karzatról. [Részletek]

Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is... [Részletek]

Régi szokásainkat új helyekre is mindig magunkkal visszük. [Részletek]

Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk. [Részletek]

Szeretek magyarul írni, mert így jobban átérzem az írás lehetetlenségét. [Részletek]

Úgy látszik, az embernek szüksége van arra a képzetre, hogy amíg ő él, a világmindenségben valahol egy trónus ragyog fölötte, és az adminisztráció szakadatlanul működik - lehetőleg... [Részletek]

Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. [Részletek]

Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet. Az ember azonban nem erre... [Részletek]